' Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés
pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban.
Amikor szembesültél azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors
letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva,
egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük.
Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a
szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű
morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen
esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás
mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve
villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok
szét minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna,
amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár
visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp
szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném… És
elmondanám neki azt, hogy… Mit is?... Amit nem lehet elmondani. '
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése